Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három lánya.
Bár atyjuk náluk szebbet, jobbat, okosabbat nem találhatott volna kerek e
világon – mégis búskomor volt. Ugyanis szörnyű átok sújtotta a
királylányokat: egy napon csodaszép, ám gonosz tündér érkezett a
palotába, aki már régóta irigyelte boldogságukat, és hogy tönkretegye
azt, ellopott mindhármuktól valami fontosat. A legidősebb leánytól a
látását, a legfiatalabbtól a hangját, a középsőtől pedig az érzéseit. S a
király mit sem sejtve engedte útjára a csodaszép tündért, mert külleme
úgy megtévesztette, mintha bűbáj alatt állt volna.
Ám a lopásra igen
hamar fény derült, s a palota gyászba borult. Fekete lett minden fal,
minden rózsa a kertben, fekete lett még a király koronája is. Csak a
leányok nem bánkódtak egy pillanatig sem: mert amelyik éjszakán a
gyönyörű tündér ellopta hangjukat, látásukat és érzéseiket, azon az
éjjelen megjelent egy csúf kobold is, aki megígérte nekik, hogy mikor
eljön az ideje, visszakapnak mindent.
Egy gombolyagnyi fonalat adott
a középső leánynak, és meghagyta, hogy mikor elérkezik a tündér
távozása utáni hetedik holdtölte, induljanak el, s ne nézzenek se előre,
se hátra, ne szóljanak senkihez, és ne érintsenek meg semmit, csak a
fonalat kövessék, bármerre is megy.
S a három királylány így is
tett: mikor elérkezett a tündér távozása utáni hetedik holdtölte, a
középső leány letette a gombolyagot a padlóra, s az menten gurulni
kezdett. Követték, amerre csak ment, nem néztek se előre, se hátra.
Egyszer atyjuk hangját hallották, de nem válaszoltak neki, aztán pedig
egy borzalmas szörnyeteg morgását, de meg se szólaltak, nem is
sikítottak. Amerre csak jártak, hívogatóbbnál hívogatóbb hangok vagy épp
rémisztő zajok kísérték őket. De a leányok betartották a kobold
szabályait.
Egészen addig, míg meg nem hallották a legkisebb
királylány sikoltását. Ekkor a legidősebb nővér védelmezőn karját
nyújtotta a kisebb felé, s ő meg is ragadta. Mindketten kővé dermedtek,
és a középső királylány egyedül folytatta útját.
Behunyta szemét, és
szorosan összezárta ajkait. A gombolyag pedig anélkül is mutatta neki
az utat, hogy nézte volna. El is jutott egy pompás főnixmadár fészkéhez.
A gombolyag itt megrázkódott, és visszaváltozott a csúf kobolddá.
A
jóságos kobold pedig kardot rántott, s beleszúrta a főnix szívébe, és
ekkor a gyönyörűséges madár lángra lobbant. Elhamvadt a tűzben, és csak
három tojást hagyott hátra.
A középső királylánynak kellett őket
saját két kezével feltörnie – s uram, teremtőm, ennél fájdalmasabb
dolgot még sosem tett! Az első tojás égette tenyerét, a második szúrta, a
harmadik pedig dermesztette! Ám a királylány zokszó nélkül elvégezte
feladatát.
Az első tojásban egy hófehér kristálygömböt talált, a
másodikban egy rubintvöröset, a harmadikban pedig egy indigókéket. Gyönyörű szépek voltak, és csak a királylányokra vártak: a kobold és a
középső leány visszamentek hát a kővé dermedt testvérekhez, és a
rubintvörös kristálygömböt a legidősebb leány szeméhez érintették, hogy ő
újra lásson, az indigókéket pedig a legkisebb leány torkához, hogy
ismét szólhasson.
Ám a fehér kristálygömb nem kellett a középső
királylánynak. Ő már akkor újra érzett, mikor a tojásokat feltörte. A
kobold szívéhez érintette hát, s lássatok csodát, meseszép királyfivá
változott!
S valahol távol a világban a gonosz tündér ismét olyan
csúf lett, mint amilyen azelőtt volt, hogy ellopta volna a királyfi
szépségét…
A királylányok pedig hazatértek és a középső leány
hamarosan férjhez is ment: a megmentett királyfihoz. Nővére egy
csodaszép képet festett a párról, a húga pedig egy mindeddig még sosem
hallott, varázslatos dalt énekelt az esküvőn a tiszteletükre, a tarkán
feldíszített trónteremben.
Én is hallottam ám a dalt – besurrantam
két katona között a trónterembe. Még a képet is láttam. Ezt a mesét
pedig azért mondtam el nektek, mert a középső királylány nem zavart el,
hanem kézen fogott, és megkért, adjam tovább a történetét, hogy mások is
okuljanak belőle.
