Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három lánya.
Bár atyjuk náluk szebbet, jobbat, okosabbat nem találhatott volna kerek e
világon – mégis búskomor volt. Ugyanis szörnyű átok sújtotta a
királylányokat: egy napon csodaszép, ám gonosz tündér érkezett a
palotába, aki már régóta irigyelte boldogságukat, és hogy tönkretegye
azt, ellopott mindhármuktól valami fontosat. A legidősebb leánytól a
látását, a legfiatalabbtól a hangját, a középsőtől pedig az érzéseit. S a
király mit sem sejtve engedte útjára a csodaszép tündért, mert külleme
úgy megtévesztette, mintha bűbáj alatt állt volna.
Ám a lopásra igen hamar fény derült, s a palota gyászba borult. Fekete lett minden fal, minden rózsa a kertben, fekete lett még a király koronája is. Csak a leányok nem bánkódtak egy pillanatig sem: mert amelyik éjszakán a gyönyörű tündér ellopta hangjukat, látásukat és érzéseiket, azon az éjjelen megjelent egy csúf kobold is, aki megígérte nekik, hogy mikor eljön az ideje, visszakapnak mindent.
Egy gombolyagnyi fonalat adott a középső leánynak, és meghagyta, hogy mikor elérkezik a tündér távozása utáni hetedik holdtölte, induljanak el, s ne nézzenek se előre, se hátra, ne szóljanak senkihez, és ne érintsenek meg semmit, csak a fonalat kövessék, bármerre is megy.
S a három királylány így is tett: mikor elérkezett a tündér távozása utáni hetedik holdtölte, a középső leány letette a gombolyagot a padlóra, s az menten gurulni kezdett. Követték, amerre csak ment, nem néztek se előre, se hátra. Egyszer atyjuk hangját hallották, de nem válaszoltak neki, aztán pedig egy borzalmas szörnyeteg morgását, de meg se szólaltak, nem is sikítottak. Amerre csak jártak, hívogatóbbnál hívogatóbb hangok vagy épp rémisztő zajok kísérték őket. De a leányok betartották a kobold szabályait.
Egészen addig, míg meg nem hallották a legkisebb királylány sikoltását. Ekkor a legidősebb nővér védelmezőn karját nyújtotta a kisebb felé, s ő meg is ragadta. Mindketten kővé dermedtek, és a középső királylány egyedül folytatta útját.
Behunyta szemét, és szorosan összezárta ajkait. A gombolyag pedig anélkül is mutatta neki az utat, hogy nézte volna. El is jutott egy pompás főnixmadár fészkéhez. A gombolyag itt megrázkódott, és visszaváltozott a csúf kobolddá.
A jóságos kobold pedig kardot rántott, s beleszúrta a főnix szívébe, és ekkor a gyönyörűséges madár lángra lobbant. Elhamvadt a tűzben, és csak három tojást hagyott hátra.
A középső királylánynak kellett őket saját két kezével feltörnie – s uram, teremtőm, ennél fájdalmasabb dolgot még sosem tett! Az első tojás égette tenyerét, a második szúrta, a harmadik pedig dermesztette! Ám a királylány zokszó nélkül elvégezte feladatát.
Az első tojásban egy hófehér kristálygömböt talált, a másodikban egy rubintvöröset, a harmadikban pedig egy indigókéket. Gyönyörű szépek voltak, és csak a királylányokra vártak: a kobold és a középső leány visszamentek hát a kővé dermedt testvérekhez, és a rubintvörös kristálygömböt a legidősebb leány szeméhez érintették, hogy ő újra lásson, az indigókéket pedig a legkisebb leány torkához, hogy ismét szólhasson.
Ám a fehér kristálygömb nem kellett a középső királylánynak. Ő már akkor újra érzett, mikor a tojásokat feltörte. A kobold szívéhez érintette hát, s lássatok csodát, meseszép királyfivá változott!
S valahol távol a világban a gonosz tündér ismét olyan csúf lett, mint amilyen azelőtt volt, hogy ellopta volna a királyfi szépségét…
A királylányok pedig hazatértek és a középső leány hamarosan férjhez is ment: a megmentett királyfihoz. Nővére egy csodaszép képet festett a párról, a húga pedig egy mindeddig még sosem hallott, varázslatos dalt énekelt az esküvőn a tiszteletükre, a tarkán feldíszített trónteremben.
Én is hallottam ám a dalt – besurrantam két katona között a trónterembe. Még a képet is láttam. Ezt a mesét pedig azért mondtam el nektek, mert a középső királylány nem zavart el, hanem kézen fogott, és megkért, adjam tovább a történetét, hogy mások is okuljanak belőle.
Ám a lopásra igen hamar fény derült, s a palota gyászba borult. Fekete lett minden fal, minden rózsa a kertben, fekete lett még a király koronája is. Csak a leányok nem bánkódtak egy pillanatig sem: mert amelyik éjszakán a gyönyörű tündér ellopta hangjukat, látásukat és érzéseiket, azon az éjjelen megjelent egy csúf kobold is, aki megígérte nekik, hogy mikor eljön az ideje, visszakapnak mindent.
Egy gombolyagnyi fonalat adott a középső leánynak, és meghagyta, hogy mikor elérkezik a tündér távozása utáni hetedik holdtölte, induljanak el, s ne nézzenek se előre, se hátra, ne szóljanak senkihez, és ne érintsenek meg semmit, csak a fonalat kövessék, bármerre is megy.
S a három királylány így is tett: mikor elérkezett a tündér távozása utáni hetedik holdtölte, a középső leány letette a gombolyagot a padlóra, s az menten gurulni kezdett. Követték, amerre csak ment, nem néztek se előre, se hátra. Egyszer atyjuk hangját hallották, de nem válaszoltak neki, aztán pedig egy borzalmas szörnyeteg morgását, de meg se szólaltak, nem is sikítottak. Amerre csak jártak, hívogatóbbnál hívogatóbb hangok vagy épp rémisztő zajok kísérték őket. De a leányok betartották a kobold szabályait.
Egészen addig, míg meg nem hallották a legkisebb királylány sikoltását. Ekkor a legidősebb nővér védelmezőn karját nyújtotta a kisebb felé, s ő meg is ragadta. Mindketten kővé dermedtek, és a középső királylány egyedül folytatta útját.
Behunyta szemét, és szorosan összezárta ajkait. A gombolyag pedig anélkül is mutatta neki az utat, hogy nézte volna. El is jutott egy pompás főnixmadár fészkéhez. A gombolyag itt megrázkódott, és visszaváltozott a csúf kobolddá.
A jóságos kobold pedig kardot rántott, s beleszúrta a főnix szívébe, és ekkor a gyönyörűséges madár lángra lobbant. Elhamvadt a tűzben, és csak három tojást hagyott hátra.
A középső királylánynak kellett őket saját két kezével feltörnie – s uram, teremtőm, ennél fájdalmasabb dolgot még sosem tett! Az első tojás égette tenyerét, a második szúrta, a harmadik pedig dermesztette! Ám a királylány zokszó nélkül elvégezte feladatát.
Az első tojásban egy hófehér kristálygömböt talált, a másodikban egy rubintvöröset, a harmadikban pedig egy indigókéket. Gyönyörű szépek voltak, és csak a királylányokra vártak: a kobold és a középső leány visszamentek hát a kővé dermedt testvérekhez, és a rubintvörös kristálygömböt a legidősebb leány szeméhez érintették, hogy ő újra lásson, az indigókéket pedig a legkisebb leány torkához, hogy ismét szólhasson.
Ám a fehér kristálygömb nem kellett a középső királylánynak. Ő már akkor újra érzett, mikor a tojásokat feltörte. A kobold szívéhez érintette hát, s lássatok csodát, meseszép királyfivá változott!
S valahol távol a világban a gonosz tündér ismét olyan csúf lett, mint amilyen azelőtt volt, hogy ellopta volna a királyfi szépségét…
A királylányok pedig hazatértek és a középső leány hamarosan férjhez is ment: a megmentett királyfihoz. Nővére egy csodaszép képet festett a párról, a húga pedig egy mindeddig még sosem hallott, varázslatos dalt énekelt az esküvőn a tiszteletükre, a tarkán feldíszített trónteremben.
Én is hallottam ám a dalt – besurrantam két katona között a trónterembe. Még a képet is láttam. Ezt a mesét pedig azért mondtam el nektek, mert a középső királylány nem zavart el, hanem kézen fogott, és megkért, adjam tovább a történetét, hogy mások is okuljanak belőle.
