Hulló

2013. január 20., vasárnap

CSENDÉLET....

ÁGH ISTVÁN: CSENDÉLET SZEGFŰCSOKORRAL

Ez a piaci parasztszegfű úgy áll
a zöld korsóban, mintha még most is
valamelyik falusi kerítésre nyújtózkodna,
ollózó leveleivel vagdos, miután az
ismeretlen asszony levágta szálanként,
s világnak eresztette, mint lánykori
kartonszoknyája repdeső mintáit a szélben,

s most ez a ki tudja honnan való eláraszt
hajdani lányok távoli fűszerszagával,
s belélegeznem éppen elég, hogy magamat
odaképzeljem abba a tisztaszobába, ahol
jácintra, tulipánra, bazsarózsára mint
bódító legényfogóra jönnek a kérők,
s majd ha az udvar minden virága begyűlik,

illattá válnak, csak özvegy nővéreim
várakoznak a vasárnapi zsaluárnyékban,
melyet kásásan világítanak át a szedetlen
körték, s nem hiszik el, hogy fiatalságuk
elhullt az esküvői tearózsacsokorban
ruháik könnyedségével, s befejeződött
az egész nagy feledékenység előtti világ. 
Simon Roland : Őszi csendélet.
Ruhát ölt az őszi darabra,
próbálja drámai szerepét.
zordon moly harapta,
titokra zárt szekrény,

Egy kósza fénytócsát,
dédelget a sánta asztal,
csilingel két borospohár,
koccint az édes és a fanyar.

Jaj, vonulnak a ködfellegek,
eltűnt a távoli varázserdő,
kőpárkányon szendereg,
a különc tájképfestő.  

Netelka : Fülledt csendélet
Tikkadtan tiktakkol a falon az óra,
lógó nyelvvel tolja a bávatag időt.
Óránként késik egy szusszanásnyi percet,
míg levegőhöz jut két bimbamja között.

Fénypászma vetül az asztalterítőre,
lassú keringőre csábít egy porszemet.
Unottan ásít a fülledt, nyári reggel
- Nyolcat üt az óra -, majd tovább szendereg 

   Vincze Erika : Téli csendélet
Odakint csend honol, csak egy lélek kóborol,
szakadt tarisznyájában egy falat kenyér,
amerre visz az út, szórja szerteszét,
faágon didereg egy kismadár, talán enni kér.

Sirályok rebbenek a tó felett, ahogy alattuk
roppan a jég, lerázza a fáról a hólepelt a szél,
mint egy gyönyörű hölgy, ki aktjához ülni kész,
vászonra ecsettel festeném, oly csodálatos e kép.

Festenék várdombon vidáman csúszkáló gyermeket,
kacagva szánkózó, hógolyózó kicsi lányt, ahogy
sapkája pottyan a hóba, s keresi kipirult arccal,
aztán gondol egyet és hempereg a frissen esett hóban.

Kertek alatt éhes kutya csaholva oson magányosan,
piros házak kéményének füstje száll messze-messze,
jégvirágos ablakon át kukucskálnak a Holdat kémlelve,
lassan itt az este, megpihen a táj, nyugszik a természet.


                             
Csendélet

Keresem önmagam,
kereslek benne téged,
s némuló hangorkánba
fullad a csendélet.

Ostoba szánalom,
melyet magam iránt érzek,
mikor a tegnapot bámulom
szívmélyéből vérzek.

Vörös patak borítja
a földet nyomdokomban,
kezem kezed szorítja,
minden gondolatomban.

Lángoló hóvihar,
parázsba hűl szívem,
felperzselt jégital
égeti a nyelvem.

Ostobák a vágyaim,
az kell ami enyém,
de szilánkosak szárnyaim,
halványló a remény.

Nem szállhatok Tehozzád,
túl hosszú az út.
A csillogó Holdvilág,
nekem már csak múlt.

Nyitott szemmel álmodom,
hunyni kész a lélek,
vágyőrlő szélmalom, 
így teljes a csendét.


          

                                         

       
                                                     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése